Előszó!

1. rész.

Mindenki életében vannak nehéz pillanatok! Mindenki tud panaszkodni. Sok velem egykorú lánynak az a legnagyobb problémája, hogyha letörik a körme vagy, hogy tetszik neki egy srác de nem meri neki elmondani. Az én életem viszont ennél sokkal komplikáltabb. Ezt szeretném veletek megosztani.
19 éves vagyok és már nagyon sok mindenen keresztül mentem. Sajnos az élet szinte csak akadályokat sodort elém. Mégsem adtam fel soha. Minden rossz dolog után felállok, lesöpröm magam és megyek tovább. De azért van egy-két dolog ami felett nem ilyen egyszerű elsuhanni.
A sors 10 éves korom óta ver. 10 évesen egy életvidám kislány voltam aki imádott babázni és mindig mosolygott. Szerető család vett körül. Aztán egy nap Anyáról kiderült, hogy rákja van.
Én akkor nem érettem még, hogy mi folyik körülöttem. Csak annyi tűnt fel, hogy Anya állapota napról-napra csak rosszabb. Mindig köhögött és gyenge volt.
Tisztán emlékszek minden képkockára. Gyenge erőtlen keze mindig szeretően fonódott körém és mindig mosolyogni próbált ha vele voltam.
Aztán 2004 nyarán végleg itt hagyott minket. Temetésén csak álltam koporsója mellett és néztem, hogy még így is milyen szép. Hát nem éppen ez való egy 10 évesnek de ott akartam lenni.
Ez volt életem első csapása. Ezután pedig csak jött a többi.
Miután Anya meghalt Apa alkoholba fojtotta bánatát. 14 éves voltam amikor mindennap arra értem haza az iskolából, hogy Apám magán kívül fekszik és mellette hol egy sörösüveg, hol pedig egy vodkás üveg hever.
Őt 2009-ben veszítettem el mert részegen autóba ült és felhajtott a sínekre ahol egy vonat maga alá gyűrte az autót és vele együtt Apámat is.
Miután mind a ketten meghaltak csak egy helyre mehettem. A nagymamámhoz. Imádtam a Nagyit mert egy csupa szív ember volt. Ám mivel elég öreg volt már akkor is amikor hozzá kerültem sajnos őt is elég gyorsan elvette tőlem az élet. Ő volt az utolsó élő rokonom. Nem volt hova mennem. Ezért 16 évesen bekerültem egy árvaházba.
De itt sem volt könnyebb az élet. Mindennap veréssel kezdődött, munkával folytatódott és végül ismét veréssel végződött.
18 évesen viszont kikerülhettem ebből a gyerekbörtönből. Beköltöztem nagymamám romos ám még lakható házába és azóta is itt élek. Mindig minden erőmmel azon voltam és vagyok, hogy jó ember legyen belőlem.
Az életben kapott pofonok ezután is csak szaporodtak.
Rengeteg emberben kellett csalódnom. Sokan próbáltak meg kihasználni. Így az sors egy nagyon fontos leckét tanított meg nekem: Soha ne bízz meg senkiben!
Most 19 vagyok és teljesen egyedül érzem magam a világban. Nincsenek rokonaim, nincsenek barátaim egyszóval senkim nincs.
Minden nap ugyanaz a forgatókönyv játszódik le.
Hétköznap hajnal 5-kor kelés. Kitakarítom a lakást majd irány a suli. Miután ott végeztem rohanok a munkahelyemre ami egy kis kávézó. Nem valami sok a fizetés de ki tudom belőle fizetni a számlákat, a kajámat, és az iskolához szükséges dolgokat. Mikor haza érek megtanulok és már megyek is aludni mert reggel minden kezdődik előröl.
Ja a hétvégéket pedig végig dolgozom.
És ez most sem volt másképp. Reggel álmosan keltem ki az ágyból de hamar kipattantak a szemeim mivel tudtam, hogy dolgom van.
Elvégeztem a házi munkát és mikor végeztem már ott járt az idő, hogy indulnom kellett a kávézóba.
Mikor beértem mindenki elvolt foglalva dolgával így még egy " jó reggelt Alexet " sem kaptam.
Felvettem kötényemet és erőltetett mosolyt varázsoltam magamra.
Egész nap futottam egyik asztaltól a másikig mert rengetegen voltak. Nap végén vagyis olyan 5 óra tájt egy pár fiatal srác lépett be. Vagyis jobban mondva beestek az ajtón. Az alkohol szag csak úgy áradt róluk. Apám halála óta megvetem azt aki alkoholhoz nyúl. Míg nem látták arcom, undorral néztem rájuk majd mikor leültek az asztalhoz újra felvettem kényszer mosolyomat.
- Jó estét! Mit hozhatok?- kérdeztem és láttam, hogy egytől egyig végig mérnek. Gyomrom felfordult viselkedésük láttán.
- Estét neked is cica!- szólt hozzám bunkó stílusban egyikük.
Elmondták mit kérnek én pedig leadtam a rendelést majd mikor elkészült kivittem az asztalukhoz.
- Más valamit hozhatok még esetleg?- tettem fel nekik kérdésem amit már nagyon jól betanultam.
- Igen cica! Magadat a lakásomra!- mondta az a tapló aki az előbb is beszólt majd ráadásképp rácsapott fenekemre.
Itt el szakadt nálam a cérna és hatalmas pofont húztam le neki. Az egész kávézóban nagy csönd lett és mindenki rám szegezte tekintetét. Ránéztem főnökömre akinek arcszínét meg írigyelhette volna egy érettebb paradicsom. Intett, hogy menjek be vele irodájába.
Mikor beértünk hangos ordításba kezdett és kirúgott. Az nem érdekelt, hogy ordított velem, mert már megszoktam de az, hogy kirúgott nagyon rosszul érintett. Sírva futottam ki a kávézóból és
rohantam ameddig csak tudtam. Egy közeli kis parkban viszont muszáj volt megállnom mert nem vittek tovább lábaim.
Leültem egy padra és csak sírtam. Isten tudja mióta nem sírtam már de talán ez volt az utolsó csepp a pohárban, hogy el törjön nálam a mécses.
És ismét kaptam az élettől egy pofont. Fájdalmamban fel ordítottam és nem érdekelt ki hallja.
- Istenem mikor akarsz végre valami jót is tenni velem???- kérdeztem kezeimet és tekintetemet égnek emelve- miért büntetsz? mit tettem, hogy ezt érdemlem?- sorra tettem fel kérdéseimet de egyikre se kaptam választ. Időközben pedig még az eső is szakadni kezdett.

A földre rogytam és térdeimre borulva sírtam tovább. Amikor is egy kezet éreztem a vállamon....

Hát ez lenne az első rész! Remélem mindenkinek teszik!:))